Kioltom a belső égő érzést
Évekig azt hitte, eleget eszik rostból. Itt egy saláta, ott egy banán, néha egy tál zabkása. Kiegyensúlyozottnak tűnt. De amikor közelebbről kezdte nézni a tudományt, rájött: a rost nem egy szám egy címkén. Az egy nyelv volt. És a legtöbb étkezése csak törve beszélte ezt a nyelvet.
A nyugati emberek többsége napi 10–15 gramm rostot eszik. Ez valamivel több a semminél – de jóval elmarad a főbb ajánlások szerinti 25–30 gramtól, és messze a 35–40 grammos határtól, amelyet a kutatások erősebb mikrobiális diverzitással hoznak összefüggésbe. A rost nem csak „ballasztanyag” volt. Léteztek rezisztens keményítők, oldható rostok, polifenolban gazdag héjak és oligoszacharidok – mindegyik más-más mikrobaközösséget táplált, és mindegyik egyedi módon formálta az anyagcsere-szimfóniát.
Így hát elhatározta, hogy változtat. Nem táplálékkiegészítők. Nem porok formájában. Valódi étellel.
- Reggeli: beáztatott chia, bazsalikom és lenmag áfonyával és néha főtt almahéjjal.
- Ebéd: lencsesaláta édesköménnyel, lila káposztával, fűszernövényekkel és olívaolajjal.
- Vacsora: bab, csicsóka (nem a kedvence), spenót és fermentált fokhagyma.
A nassolnivalók hideg édesburgonya és zöld banán chips voltak – rezisztens keményítő a bél legmélyebb fermentálóinak.
Az első néhány hét kemény volt. A bélrendszere viharosan morgott, a gáz és puffadás mikrobiális hatalmi harcról árulkodott. De emlékeztette magát – ez alkalmazkodás volt, nem kudarc. A hét végére változás következett. A széklet rendeződött, az energiaszint kisimult, és a folyamatos glükózmonitor is szelídebb görbéket mutatott, még szénhidrátdús ételek mellett is.
A hatás nem volt varázslatos – az anyagcsere működött úgy, ahogy tervezve van. A rosttal táplált mikrobák rövid láncú zsírsavakat, például vajsavat termeltek, amelyek csökkentették a gyulladást, erősítették a bélfalat, és javították a sejtek glükózkezelését is. Stabilabbnak érezte magát – nem euforikusnak, csak… összhangban.
Mégis megőrizte a perspektívát. A rost nem csodaszer. A stressz, az alvás, a környezeti hatások és a genetika is számítottak. De végre megértette: a teste nem elromlott. Egyszerűen csak alultáplált volt abból, amire eredendően szüksége volt.
A rost hozzáadása nem némított el minden jelet – inkább lefordította őket. A mikrobái nem voltak passzív utasok. Aktív partnerek voltak, akik csak a megfelelő üzemanyagra vártak, hogy elvégezhessék a dolgukat.
És először életében felhagyott azzal, hogy a rost csupán töltelék legyen. Üzemanyag volt. Ősi, alapvető, és – legalábbis számára – a hiányzó darab a belső tűz csillapításához.
Jövő héten: „A sóvárgások jelek” — az éhségjelzések dekódolása mikrobiális egyensúlytalanság és neurokémia szemszögéből.